Ez tényleg időutazás. Visszarepít minket az ötvenes-hatvanas évek környékére. Ha az ember ráül a Triumph Scramblerre, gondolatban valahol Amerikában, mondjuk, Kaliforniában jár, amikor arrafelé kezdetét vette a nagy motoros őrület. Modern vonásokkal rendelkező retrogép, a faragatlanságával és a hibáival együtt egyszerűen lehengerlő.
Emlékeznek még a Triumph TR6-ra, amelyet csak úgy hívtak, hogy a „Sivatagi szán”? Az 1956 és 1973 között gyártott, 649 köbcentiméteres, 36 lóerős géppel versenyzett a fél Egyesült Államok, így például vele csapatta a világhírű színész, a többek között a Pokoli toronyban, a Pillangóban és a Hét mesterlövészben zseniálisat alkotó Steve McQueen is.
A Nagy szökés című filmben ráadásul halhatatlanná tette a modellt, de 1964-ben a TR6-tal vett részt az akkor még térképen lévő Német Demokratikus Köztársaságban zajló többnapos enduro-triál viadalon. Sőt, szívesen járt Kalifornia homokkal borított területeire kalandozni.
Szóval, a legendának állít emléket a Scrambler, amely minden elemében magában hordozza az előd értékeit, de azért igyekszik felnőni a mai kor állította követelményeknek is. A szabadságot, a gondtalan időket idézi meg.
Nem kérdés, stílust teremtett
Vadonatújan is olyan, mintha jó néhány esztendő és kilométer már mögötte lenne. A blokk egész környezete úgy van kialakítva, hogy ha rápillantunk, akkor megálljunk mellette és rácsodálkozzunk, hoppá, ez egy ratrodarab. A Keihin befecskendezők megszólalásig hasonlítanak a régi karburátorokra, ahogy a gyújtógyergyákat is szándékosan nem dugták el, hadd ámuljanak-bámuljanak a kíváncsi szemek.
A fűzött kerekei egyébként ízlésesek, szépek, valamelyest modernek, ugyanakkor az ülése, a 16,6 literes tankja, a kormánya, a lámpája, a magasra húzott kipufogója és a műszerezettsége is a klasszikus időket és a legendás ősöket idézi. Stílust teremtett, ez nem vitás!
Az alapból 200, menetkészen 230 kilogrammot nyomó Triumphot 865 köbcentis, 59 lóerős (68 Nm) technika hajtja. A megjelenése mellett az egyik legnagyobb csábereje a hangja. Mert, amikor beindítjuk, akkor… Nos, maradjunk annyiban, hogy gyönyörűségünkben belerondítunk a gatyánkba. (Csak érdekességképpen: hidegben erőteljesen igényli a szivatót).
100 km/ó felett már harcos ülni rajta
Az Arrow dob olyat szól, hogy csak na! Eszméletlen az orgánuma, röfög, böfög, már alapjáraton, a legkisebb gázfröccsre is felmordul. Ha pedig a belvárosban betévedünk a régi házak közé, a visszaverődő zenebona egyszerűen fenséges a fülnek. Ráadásul, nem csak akkor, amikor szépen, lassan megyünk vele, hanem a sztrádán is. Simán elnyomja a menetszél zaját, úgyhogy amondó vagyok, lehet a márkát szeretni vagy egy kézlegyintéssel elintézni, de ezt egyszer mindenféleképpen hallani kell.
A Scramblert egyébként nem arra teremtették, hogy száguldozzanak vele – élvezni kell minden rajta töltött percet, főleg a városban és annak közvetlen közelében. Az erőforrás nem rossz, kétezres fordulattól már érezhetően jól húz, viszont úgy 110-120 kilométer/órás tempónál a gyenge szélvédelem miatt már elkezdünk harcolni az elemekkel.
Az addig viszonylag kényelmes, 825 milliméteres ülésmagasságban helyet foglaló motorosnak muszáj megküzdenie a pofavizitet tartó szembeszéllel, olyan, mintha szét akarná tépni a karjainkat és mindenáron szeretné elhúzni a térdünket a tanktól. Úgy 150-nél pedig már az egész testet kezelésbe veszi a feltámadó „tornádó”, egy idő után fizikai megpróbáltatásokat jelentve. Úgy 170 km/ó-nál van a vége, de nem érdemes feszegetni azt a bizonyos húrt…
Aszfalt után földút? Csak ésszel!
Vagyis, amondó vagyok, „ízi rájder, öcsém”. Ugyanakkor, ez nem azt jelenti, hogy ne hagyhatnánk el a lakott területet, ne merészkedjünk országútra, vagy ne induljunk el a közelbe túrázni. Persze, ehhez mindenekelőtt, muszáj megszokni a széles, magasan elhelyezkedő, elég furcsa pozíciót felvevő kormányt. Igaz, ennek előnye is van, hiszen egyenes derékkal ülünk a motoron, nem fáradunk el olyan könnyen és az irányíthatóság is jobb.
Aszfalton nincs gond, a kanyarokat kiválóan veszi, tényleg könnyen, apró mozdulatokkal kezelhető, igaz, az úthibákat már nem annyira kedveli, nem tudja elvezetni. A klasszikus felépítésű futóműve terepen elég kemény, s bizony a girbegurba, hepehupás talajon elég pattogós. Ráadásul a 230 kilogrammos súlyát is megérzi a nyeregben ülő, kell vele melózni rendesen. Oké, hogy Steve McQueen a barátaival irgalmatlanul kente az előddel, de valljuk be, annak ellenére, hogy elég jó védelmet kaptak az alkatrészei, a Scrambler azért nem az off road túrák császára.
Ám a Kayaba villás és hátsó rugóstagú, előre 100/91-19-es, míg hátra 130/80-17-es gumit kapó, 106 milliméteres rugóúttal rendelkező géppel összességében leküzdhetőek az akadályok, keresztezzék az utunkat a városban, akár azon kívül – csak ésszel kell menni vele.
A barátom szerint amolyan fapados, a kevés tárolórekesz miatt hátizsákos (hogy tudjuk hova tenni a cuccokat…) Triumph indulóára 3,9 millió forint. Nem olcsó, az biztos, de van egy nagy előnye a vetélytársakkal szemben. Amolyan örökifjúként, sohasem megy ki a divatból.
Forrás: youtube