Nincs túl messze tőlünk, mégis teljesen más világba csöppen az ember, ha rászánja magát, hogy elmenjen Albániába. Egy roppant érdekes, különleges világ ez, amely semmi mással össze nem téveszthető. Vadregényes táj, vendégszerető emberek, dél-keleti sajátosságok. Igazi paradicsom ez az ország azoknak, akik egy a miénkhez képest merőben idegen, tiszteletreméltó kultúrát akarnak megismerni, s nem dőlnek be a rosszhiszemű pletykáknak.
A turizmus szempontjából ugyanis Albánia óriási hendikeppel indul a környékbeli riválisokkal, például Horvátországgal, Szlovéniával vagy Montenegróval szemben. Az ok egy ostoba legenda a maffiáról, amely mindent behálóz. Persze létezik a szervezet, ám szerencsére a bűnözőket sikerült „exportálni”: elsősorban Olaszországban és Görögországban tevékenykednek. Így aztán egy szó sem igaz abból, hogy mondjuk, Tiranában rettegni kellene a mindenre elszánt gengszterektől, útonállóktól és rablóktól. Persze bűnözők mindenhol vannak a világon, de Albániában közel sem olyan sötét a kép, mint amilyet festenek róla, s ahogyan él a köztudatban Európában.
Első a vendég
Sőt kifejezetten vendégszerető nép, s ennek évszázados hagyományai vannak arrafelé. Az a jellemző, hogy egy háznál a gazda a maradék fél kenyerét is megosztja azzal, aki nála lakik. Attól sem kell félni, ha egy kis magán panzió udvarán valaki nyitva hagyja a kocsiját, garantáltan semmi sem tűnik el belőle, úgy őrzik, mint a sajátjukat. A vendég ugyanis szent és sérthetetlen! Mi, magyarok általában nem sokat tudunk az albánokról. Talán a legendás történelmi hőst, a Hunyadi János oldalán az 1400-as években a török hódítás ellen harcoló Szkander-béget, és a pékeket ismerjük. Érdemes gazdagítani a repertoárt egy helyi kirándulással, amely akár off roados is lehet.
Tényleg nem kell félni, nem a sötét középkorba érkezünk. Különösen az elmúlt tíz esztendőben rengeteget fejlődött az ország. Ha csak azt nézzük, hogy a rendszerváltás előtt összesen 72 kilométernyi aszfaltút volt, most ez megsokszorozódott. Olyannyira, hogy ha valaki tíz éve elment off roadozni, ez volt a paradicsom számára, hiszen szinte napokat kellett menni, hogy műutat lásson. Most változott a helyzet, mert órákat kell kocsikázni a földútért.
Vicces rendszámok
Ha már közlekedés… Érdemes megemlíteni egy másik legendát a gépkocsiparkról is. Azt mondták, itt minden második kocsi Mercedes. Ez ma már nem teljesen igaz, tényleg sok van belőle, de más nyugati autó is. Ne legyenek illúzióink, lopottak is. A rendszám ugyanis a helyiek számára csak dísz, itt simán elmennek a forgalomban angol, német vagy olasz azonosítókkal is, a rendőröket ez nem nagyon érdekli, sőt direkt vagányságnak számít ez errefelé. Még az is előfordul, hogy kartonlapra írnak fel tetszés szerint számokat és betűket. A jobbkormányos brit kocsikból is sok kószál errefelé, az ok, hogy a kutyának sem kellenek, ezért olcsón be lehet hozni. A középosztály erősödik, kellenek a gépek. A közlekedésre egyébként nem a KRESZ, hanem a kinek nagyobb a kocsija, hangosabb a dudája és ki pofátlanabb „szentháromság” gyakorol hatást a tiranai dugóban.
Terepjárófronton is bőséges a kínálat, 70 százalékban japán gépek vannak forgalomban a többi Mercedes és Land Rover. A bérlés azonban 4x4-es fronton nem túl jó. Ha repülővel utazik az ember, Tiranában szembesül vele, nincs tömegközlekedés, privát mikrobuszokkal lehet menni olcsón. Vonat három évvel ezelőtt még hetente kétszer járt, s drága is! Ha offroadozni megy az ember, saját kocsi ajánlott, már ha ezzel hosszú is a túra itthonról. S érdemes két-három autóval menni, mert az utak rosszak, elkél a segítség egymásnak.
A vérbosszú él
Persze minden sajátosan, albánosan alakul, Tiranában például a várost átszelő Lana-folyó partjára illegálisan építettek rengeteg mesés házat. Aztán 1996-ban jött egy új polgármester, érvényt szerzett a jognak és sorra lebontatta mindet. Egy kivételével, abban ugyanis egy idős tanítónő lakott, akinek a családja vérbosszúban volt – bizony arrafelé még él ez az ősi szokás –, s amíg nem rendeződött a viszály, addig maradnia kellet, amikor megoldódott, elköltözött ő is.
Itt is kettős a mérce egyébként. Ugyanis a helyiek számára, főleg vidéken, olcsó az élet. A turisták által közkedvelt helyeken, Tiranában és a tengerparton azonban nyugati, osztrák és svájci árak vannak – na persze a szolgáltatások ezt nem tükrözik. A szocreál szállodákban egy-két tényleg jó szoba van, a prémium éttermekben pedig legalább valóban finom a drága koszt. Érdemesebb azonban inkább a kis kifőzdékbe elmenni, ahol a helyi gasztronómia roppant ízletes remekeit kóstolhatjuk meg. Persze alkalmazkodni kell! Ha nem gőgös nyugatisággal, lenézve közeledünk feléjük, akkor a tenyerükön hordoznak bennünket az albánok. Persze a kultúrát is el kell fogadni. Itt ugyanis simán előfordulhat az a Kusturica-filmekbe illő jelenet, hogy egy narancsfával beültetett tip-top kávézó csinos udvarán a medvetáncoltató, minden biztonsági előírást megszegve parádézik kedvencével.
Hasis a piacon
A piacokra is érdemes kilátogatni, abból itt rengeteg van, külön a gyümölcsnek, a ruhának, s minden másnak. Egy a közös bennük, hasist mindegyiken lehet kapni. Az albán hegyekben ugyanis előszeretettel termesztik a marihuánát, így ez a kontinens egyik legnagyobb kábítószer forgalmazó és tranzit országa. Mi banánt akartunk venni, de rögtön kérdezték, kell-e egy kis mariska. Szóval, mint mindenütt, itt is vannak furcsaságok, viszont érdemes megnézni mindezt. A táj gyönyörű, az északi részen az Alpok vadregényes ormaival, erdeivel, patakjaival olyan, akár Szlovénia. A délnyugati részen pedig kifejezetten szép a tengerpart. Egy hetet mindenképpen megér ez a balkáni ékszerdoboz.
