Koszovói kaland egy brutális Humvee-val

Ülj be egy Hummerbe, és érezd magad Rambónak vagy Chuck Norrisnak! Ezt a feladatot élénk fantáziával Budapest utcáin végre lehet hajtani, sőt egyeseknek már a Balaton jegén is majdnem sikerült, de valahogyan mégsem az igazi. Viszont egy katonai gépet kipróbálni Koszovóban, na, az már valóban az álom kategóriájába tartozik. Hála néhány bennfentes ismerősnek, összejött a bravúr és az élmény felejthetetlen.

Valljuk be őszintén, itthon a Hummer a közszemléletben a „gizdázni, jaszkarizni, menőzni” – ki-ki döntse el szlengismerete alapján – akaró újgazdag prosztó erőcsávók verdájaként van elkönyvelve. A gátlástalan rosszfiúké, akik mindent izomból akarnak megoldani. Tőlem azonban távol áll az előítélet, hiszen ez a kocsi valóságos mestermű a maga nemében, és legalább olyan ikonikus katonai gép lett, mint a Willys Jeep. Éppen ezért egy „eredeti” példányt szerettem volna nyúzni. Hab volt a tortán, hogy a lehetőség a néhány éve forrongó Koszovóban adódott, ezt pedig nem lehetett kihagyni.

A nem hétköznapi túrát komoly szervezés előzte meg, hiszen Pristinába eljutni, még a jelenlegi politikai helyzetet megelőző tavaszi hónapokban sem volt könnyű. Az pedig a nevük elhallgatását kérő segítőink – másik kérésük az volt, hogy fotókkal ne dokumentál juk a kirándulást – nélkül nem jöhetett volna létre, hogy egy a sereg kötelékéből már kiszuperált, azaz fegyverrel már nem ellátott Humveet terepen kipróbálhassak. A lehetetlen küldetést azonban teljesítettem, és nem tűntem el ütközetben.

A megtestesült bestia

Már az utcai Hummer H1-es megjelenése is lenyűgöző, a seregbenazonban HMMWV-nek (a nagy mozgékonyságú, többcélú, kerekes jármű angol rövidítése) hívott monstrum azonban szó szerint félelmetes. Őszintén szólva, a sokk után azon is elgondolkodtam, hogy beszálljak-e egyáltalán, képes vagyok-e megbirkózni ezzel a szörnyeteggel – mi tagadás, alkatilag nem vagyok egy Arnold Schwarzenegger, akinek egyébként köszönhető a típus utcai forgalmazása. A hossza 4,57 méter, a szélessége 2,16 méter, a magassága 1,83 méter, a súlya pedig páncélozva majdnem eléri az öt tonnát. Gyakorlatilag elpusztíthatatlannak tűnik, s a tapasztalt katonai sofőrök szerint a kőfalon és a fákon is keresztülgázol, egyedül az állíthatja meg, ha ki fogy belőle az üzemanyag.

Elképesztően masszív a felépítmény, a karosszéria merev, olyan, mint Stallone hasfala, minden lepattan róla. Persze ez a tulajdonság csak vészhelyzet esetén derül ki, egyébként ki az, aki ilyen fölösle ges próbákkal foglalatoskodna. Ejtőernyő vel ledobva sem esik szét. Beszállva olyan érzése van az embernek, mint- ha egy hangárban vagy egy vásárcsarnokban nézelődne.

Kívül-belül óriási

Akkora a tér, hogy szinte el lehet veszni benne, az ülések meglehetősen távol vannak egymástól, hiszen középen a kardánalagút, képzavarral élve, „vasfüggönyként” szeli ketté a kocsit. Ahhoz képest, hogy nem civil járgányról, van szó, az ülések nagyon kényelmesek. Persze nem luxusutazásra készültek, de azért megjárja. A műszerfal tökéletesen egyszerű, minden könnyen látható és felismerhető, a kezelőszervek pedig kézreesnek. Nem kell csicsázni, hiszen ezzel harci feladatokat látnak el.

És akkor beindul a nyolchengeres dízelmotor! Ezt nem hiszem el, ez tényleg nem a Feláldozhatók negyedik része? Valóban én irányítom ezt a 190 lóerős 515 newtonméteres nyomatékra képes szörnyeteget? Elindulunk egy igencsak hepehupás saras szakaszon, de olyan, mintha tükörsima aszfalton mennénk.

A terepgumik és a felfüggesztés is remekül vizsgázik. A nyomatékfüggő differenciálzár pedig tökéletes. Tényleg úgy tűnik, nincs leküzdhetetlen akadály. Aztán jön az emelkedő és a kérdés, ez a hodály hogyan mászik fel a hegyoldalon. Láss, csodát az első 54 fokos és a hátsó 38 fokos terepszögek valóban nincsenek felülfogalmazva, iszonyú meredélyeken is fel lehet kapaszkodni, illetve le is lehet ereszkedni. A negyven centis hasmagasság pedig azt jelenti, hogy a kocsi alatt gyakorlatilag egy limbóhintó-partit is össze lehetne hozni. A kormányt nem kell tépni, nincs szükség acélizmokra. Szinte észre sem vettük, hogy telik az idő és milyen messze vagyunk már a kiindulási ponttól.

Na, egyvalami nincs ebben a kocsiban, félelemérzet. Így a „bázisra” visszaérve legszívesebben mennénk még egy kört. Egyszer azonban minden jónak vége szakad – a Hummer uralkodásának talán soha.