Egy csaknem elfeledett modellt bányásztunk elő az archívumból, amellyel a brit terepjárómárka legendája elindult. Szinte hihetetlen, de eredetileg egy traktorszerű mezőgazdasági haszongépjárművet akartak építeni a mérnökök, mert ezt tűnt a legésszerűbb megoldásnak. A modell érdekessége, hogy középen volt a kormánya.
Minden így kezdődött el, megannyi bizonytalanság, tétovázás és ötletelés után a cég vezetői úgy döntöttek, hogy hatalmasat dobnak, s egy egészen egyedi megoldással két legyet ütnek egy csapásra. Mégpedig a jobb és bal kormányos világot – s most szigorúan a közlekedésnél maradunk, nem kell politikára gondolni, pedig a II. világháború vége után járunk két esztendővel, így ez is kézenfekvő lenne – akarta egyesíteni egy huszárvágással a Land Rover. Mégpedig úgy, oldották meg a feladatot, hogy a kormányművet a karosszéria közepére építették.
Sofőr a centrumban
A történelmi visszaemlékezések több álláspontot is felsorolnak, hogy miért születhetett meg ez a formabontó megoldás, amely mai szemmel igen szokatlannak tűnik. A legrosszindulatúbb verzió szerint a Willys Jeepet szolgai módon koppintó konstrukciónak szüksége volt egy markáns egyedi vonásra, hogy a nyilvánvaló plagizálás mégse legyen annyira egyértelmű. Ezért a mérnökök vért izzadva ezt találták ki. A praktikusabb változat szerint, a háború után inkább a civil szektorban, méghozzá mezőgazdasági vonalon akart mozdulni a brit vállalat.
Így a szakik egy traktor felépítését vették alapul, amelyben ugye az ülés és az irányító egység is középen van, tehát egyszemélyes a vas. Itt azt találták ki, hogy gazdaságosabb lesz a raktér kihasználtság, hiszen vagy csomagok vagy műszerek férnek el a sofőr körül. Sőt az 1947 októberében bemutatott prototípusban még a vezetőülés mellett mindkét oldalon volt egy-egy mobil szék, így még praktikusnak is lehetett tekinteni.
Összpontosított központosítás
Azt már említettük, hogy a Willys alapjaira épült a vas, a méretekben sőt a 2 méteres tengelytávban is megegyezett vele a Centre Steer, azaz a „középüléses”. Ami a műszaki egységét illeti, a motorházban egy 1,6 literes négyhengeres benzines erőforrás dolgozott, amely 50 lóerős csúcsteljesítményre volt képes. Ezt egy négysebességes kézi váltóval kötötték össze, amelyet a Rover P3-asból kölcsönözték. A hajtáslánc természetesen összkerekes volt, ahogyan az egy tisztességes terepjárótól el is várható.
A féltengelyeket pedig zárni lehetett a tökéletes tapadás elérése érdekében. Alapvetően technikai értelemben nem is lett volna különösebb baj az úttörőnek szánt vassal, hiszen tisztességesen össze volt rakva és lehetett vele közlekedni, nem is esett szét. Farmokon tesztelték, hogy megbizonyosodjanak róla, mire képes. Nagy karriert azonban mégsem futott be, az viszont elvitathatatlan, ez volt az első „Landy”, a legenda ezzel a történettel kezdődött.
Eltűnt a süllyesztőben
A modell azonban nem élt meg hosszú kort, hiszen 1948-ban már megjelent a Land Rover Series I., amely később meghódította az egész világot. Ez azonban már jobb, utána természetesen bal kormányos is lett. A centerezés tehát nem különösebben vált be, még ha érdekes ötlet is volt.
A vevők nem kértek a középkormányos vasból. A legkézenfekvőbb, vagyis inkább talp alattnyi indok az volt a változtatásra, hogy a műszaki egységek elhelyezkedése miatt a középere szerelt kormány és ülés esetében nagyon kevés lábtér maradt. Olyannyira, hogy ez jelentős kényelmetlenséget okozott a sofőrnek. Így aztán idejekorán lekerült a palettáról Centre Steer, amelyért manapság szinte ölni tudnának a hardcore gyűjtők. Tekintve, hogy nagyon kevés készült belőle, nem is könnyű beszerezni.
A közismert Land Rover gyűjtemény, a Dunsfold, amely a legnagyobb a világon azért lecsapott egyre, s restaurálta is, hogy büszkén mutathassa meg a márka szimpatizánsainak. Innen eredeztethető a szeretett verda. Azt is mondhatnánk képletesen, a parasztgyerek továbbtanult, s végül úri dinasztiát alapított.
