Ha a Pathfinder kerül szóba, a legtöbbünknek a Nissan jut eszébe, de meglepő módon, a Mazda is gyártott ilyen néven összkerekes terepjárót. Bár a hetvenes-nyolcvanas években, Burmában (ma már Mianmar) összerakott „dzsip” nem futott be fényes karriert, a mai napig látni a délkelet-ázsiai ország útjain működőképes példányokat belőle.
Olyannyira nem tucatgépről van szó, hogy még a Mazda hirosimai központjában is a legtöbben csak vakargatták a fejüket, amikor a burmai különlegesség került szóba. Sőt, többen esküdni mertek volna, nem is volt a japán márkának ilyen kocsija. Ebből is látszik, valóban rétegmodellről van szó, éppen ezért kevés információ maradt fenn az állítólag a hetvenes esztendők elején (más források szerint 1971 és 1982 között) gyártott járgányról.
A kormány saját találmányként hirdette
A burmai katonai vezetők és tisztségviselők kiváltsága volt a rendre zöld színű terepjáróval furikázni. Itt jegyezzük meg, az autó a korai Land Rovert, a Willys Jeepet, valamint a Toyota Land Cruisert idézte, azaz nem úgy tűnik, hogy saját tervek alapján rakták össze a járgányt. Holott az akkori kormánypropaganda azt harsogta, a jármű nyolcvanöt százalékát helyben előállított alkatrészek alkotják.
Mivel polgári használatra anno nem nagyon készült belőle, így az értékesítési adatok megsaccolhatatlanok, ahogy a költsége sem ismert. Az viszont biztos, hogy az elejébe 2 literes, négyhengeres, 90 lóerős benzines motort pakoltak és alapból járt hozzá az összkerékhajtás. (A hírek szerint néhányat dízeltechnikával láttak el). Bátran neki lehetett vele vágni a műutak melletti területeknek, márpedig Burmában bőven akadtak ilyen részek. Dzsungeleken vágtak át, saras, mocsaras vidékeken gázoltak keresztül a Pathfinderrel, vagyis már a dolgos hétköznapokban is komoly tesztnek vetették alá a terepjáró képességeit. Az ottani infrastruktúra folyamatosan akadályokat gördített a gépek elé, de ezeket rendre sikerült abszolválniuk.
Spártai körülmények
Normál és hosszú tengelytávú változat is kikerült az üzemből, szűken akár kilencen is elfértek az utasterében, de alapból négy emberre volt kalibrálva. Bal- és jobb kormányos változat is akadt belőle, szigorúan szervorásegítés nélkül. Mindegyiket négysebességes manuális váltóval látták el.
Nagy luxusról (sőt még kicsiről) sem álmodhattak a tulajdonosok, a robusztusság és az egyszerűség jellemezte a jelentős hasmagassággal bíró „Burmai Jeepet”. Klasszikus kapcsolókkal és gombokkal pakolták tele, az üléseket műbőrrel borították, s bár a Délkelet-Ázsiában fekvő országban rendre meleg van, valamint nagy a páratartalom, például légkondicionáló sem került bele.
Igaz, teteje nem volt, ha pedig megérkezett a városokat elöntő monszun vagy csak kicsit eleredt az eső, ponyvát húztak a fejük fölé a benne helyet foglalók. A rossz nyelvek szerint, az sem volt probléma, ha víz került az utastérbe, mert annyira spártai volt a kialakítása, hogy nem tudott mi tönkremenni benne. A nap kiszárította és szárazon már vígan folytathatta küldetését.
A Mazda Pathfinder legnagyobb ellenfele a korrózió volt. Mivel a rozsdásodás elleni védelemre vajmi kevés időt és energiát fordítottak a gyárban a szakemberek, így az idő vas foga alaposan megrágta, megmarta az autókat. Ezért kevés maradt belőlük, amelyek azonban még ma is működnek, valódi kuriózumnak számítanak. Nem csak Mianmarban, hanem a hírek szerint Hirosimában is...
