Aki úgy gondolja, hogy a mai szárazföldi járművek a legstrapabíróbbak, próbálja meg elképzelni azt, amely mínusz 50 Celsius-fokos farkasordító hidegben is képes ellenállni a hóviharoknak, s hatalmas rakományt szállít és húz maga után A pontból B-be, például az Északi- vagy a Déli-sarkon. A szovjet Harkovcsanka egy lánctalpakon guruló hardcore felfedező és menedékház egyben.
Azért született a Harkovcsanka, hogy meghódítsa az Antarktisz kihívásokkal teli terepét, mélyreható, tudományos kutatások céljából. Ám egyfajta „ellencsapás” is volt. Merthogy az amerikai Antarctic Snow Cruisert az 1930-as évek végén tervezték, egyedülálló felfedező járműként harangozták be, de mivel az első bevetése előtt nem végeztek vele valós teszteket, igazából nem volt képes a feladatát megfelelően ellátni.
Az 1950-es esztendőkben a Szovjetunió és más nemzetek is aktív kutatásokat kezdtek az Antarktiszon. Az első szovjet expedíció 1955-ben érkezett meg, s egy évvel később az első állomást is létrehozták. A felfedezők azonban rájöttek, hogy az általuk használt lánctalpas traktorok nem elegendőek a munkavégzéshez.
Új típusú járműre volt szükség, amely képes ellenállni a hihetetlenül zord körülményeknek, de biztonságos és kényelmes szállást is biztosít az expedíciós csoport számára. Így jött létre a Harkovcsanka. A vas az AT-T nehéz tüzérségi traktorra épült, a T-54-es tank alvázát és lánctalpas hajtórendszerét használta. Ez volt a szovjet extrém terepmasina első fő előnye a nem megfelelő kerekek és gumiabroncsok miatt meghibásodott Antarctic Snow Cruiserrel szemben.
A 35 tonna tömegű, hatalmas jármű közel 8,5 méter hosszú, több mint 4 méter magas és 3,5 méter széles volt. A kabinja majdnem akkora, mint egy stúdióapartman (20 négyzetméter), és nyolc embernek nyújtott helyet. A mamut külső panelei többrétegű szigeteléssel rendelkeztek.
Az utastérben volt konyha, hálószoba, mellékhelyiség és „előszoba”. Plusz egy külön műhely/laboratórium is, amely ezt a szörnyeteget mobil laborrá tette. A pilótafülke hozzáférést biztosított a motorhoz, míg az üzemanyagtank a gép közepén, a padló alatt, a fűtési rendszer pedig hátul helyezkedett el. A konyhát egyébként elektromos hóolvasztó berendezéssel és elektromos tűzhellyel látták el, ahol konzerveket melegíthettek. Mivel az expedíció legénysége nem mehetett ki a fagyba, a Harkovcsanka szó szerint túlélőjármű volt.
Továbbfejlesztett ötfokozatú sebességváltóval és V12-es, 995 lóerős turbófeltöltős dízelmotorral látták el. A lánctalpai kifogástalanul működtek a jeges terepen, valamint a mély hóban is, s bár nem kétéltűről beszélünk, vízállósága kiváló volt. Az akár 50 kilométer/órás sebességre képes szerkezet 77 tonnát is elhúzott.
1959-ben három teljesen felszerelt Harkovcsanka érkezett meg az antarktiszi Mirnij kutatóállomásra. Innen ketten és egy AT-T traktor 2700 km-es utat tett meg a végső célállomáshoz. A következő években továbbra is sarkvidéki expedíciós járműként szolgáltak, de 1975-ben a korszerűsített Harkovcsanka 2 felváltotta az eredeti verziót, és a mai napig gond nélkül működik. A 80-as években kellett volna megjelennie a harmadik generációnak, de végül nem így történt.
Forrás: youtube
